Az alábbiakban olvashatják Dr. Csikász Levente ügyvéd által összefoglalt és a Hitelsikerek ügyvédeinek közreműködésével készült helyesbítő tájékoztatást a Kúria által kiadottakkal szemben a C-118/17. számú Európai Bíróság ítélete kapcsán.
A Kúria „csúsztatásai” a C-118/17. számú EuB ítélet kapcsán
A Kúria a honlapján a C-118/17. számú EuB ítélettel kapcsolatban sajtóközleményt jelentetett meg 2019. 03. 18-án (link: https://www.kuria-birosag.hu/hu/sajto/kuria-kozlemenye-az-europai-unio-birosaganak-dunai-ugyben-hozott-hatarozatarol). E sajtóközlemény egy jogban nem jártas laikus számára azt sejteti, hogy e döntés nem változtatott az itthoni jogi helyzeten, nem hozott új tényezőket a devizás ügyek adósoknak kedvező megítélésébe és tulajdonképpen azt a látszatot kívánja fenntartani, hogy a hazai jog mindenben megfelel az uniós jognak, különösen az uniós fogyasztóvédelmi elveknek.
Azonban ez egy hatalmas tévedés, amit e rövid írásban tárunk fel. A Kúria a közlésével álláspontunk szerint csúsztat, mert az ítélet egyes releváns részeit, amik tulajdonképpen megvilágítják a rendelkező rész értelmét, szándékosan nem hangsúlyozza és hallgatja el.
A Kúria a következőt közli:
„Az Európai Unió Bírósága mostani ítéletében megállapította, hogy az ilyen nemzeti szabályozás nem ellentétes az akkor hatályos uniós fogyasztói irányelvvel (93/13/EGK irányelv). A kölcsönszerződések érvényben tartása ugyanis megfelel a tisztességtelen szerződési feltételek terén az uniós törvényhozó által követett azon célkitűzésnek, mely szerint a felek közötti egyensúly helyreállítására nem a tisztességtelen szerződési feltételeket tartalmazó szerződés semmissé nyilvánítás útján, hanem a szerződés egésze érvényességének a lehetőség szerinti fenntartásával kell törekedni.
…
A Kúria megítélése szerint azonban a magyar nemzeti szabályozás nem ilyen tartalmú, mert bár a 2014. évi XL. törvény (Dh2.tv.) 37. §-a az érvénytelenség jogkövetkezményeként a szerződés érvényessé vagy határozathozatalig terjedő hatályossá nyilvánítását írja elő, ezek az érvénytelenségi jogkövetkezmények a devizahiteles fogyasztói kölcsönszerződések esetében azzal az eredménnyel járnak, hogy a fogyasztó – ha az árfolyamkockázatra vonatkozó rendelkezés a Kúria 2/2014. PJE határozatának 1. pontja, valamint az Európai Unió Bírósága C-51/17. számú ügyben ítéletében foglaltak szerint a tájékoztatási kötelezettség megszegése miatt tisztességtelen – a szerződés megkötésétől kezdődően mentesül az árfolyamkockázat viselése alól. A 2/2014. PJE határozat 1. pontjához kapcsolódóan a Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Tanácskozása már 2015. november 9-10 napján olyan értelmezést fogadott el, amely szerint [a]bban az esetben, ha az adott szerződés tekintetében az 2/2014. PJE határozat 1. pontjának harmadik bekezdésében megjelölt okból teljesen érvénytelen, és ezért a fogyasztó az árfolyam-kockázat viselésére nem kötelezhető, a szerződés érvényessé vagy hatályossá nyilvánítása esetén a tartozás tőkeösszegének a ténylegesen folyósított forintösszeget kell tekinteni, …” [Emlékeztető, II. napirendi pont, A/II.1.1. pont – az Emlékeztető elérhető a Kúria honlapján, és megjelent a Kúriai Döntések – Bírósági határozatok 2016. évi 1. számában].”.
A csúsztatás álláspontunk szerint ott van, hogy a Kúria igyekszik elbagatellizálni, illetve elhallgatni az ítélet indokolásában megbújó érveket azzal kapcsolatban, hogy milyen indokok mentén lehet a szerződést érvényben tartani (fenntartani). A szerződés lehetőség szerinti fenntartásának elve, mint fogyasztóvédelmi elv, ugyanis nem egy kőbe vésett és ellentmondást nem tűrő elv, mint ahogy számos bíróság ezt interpretálja, hanem egy kivételes lehetőség.
Azonban még ezt megelőzően ki kell emelni, hogy a Kúriától idézett rész első bekezdéséből kimaradt az a fontos körülmény, hogy az arra vonatkozó szabályozás nem ellentétes a 93/13/EGK Irányelvvel, ami az árfolyamréssel kapcsolatosan előterjesztetett keresetekre vonatkozik. Tehát nem minden keresetre. Az első csúsztatás itt érhető tetten. A második pedig ott, hogy azt is elhallgatják, hogy ez is csak akkor igaz, ha a hazai jog lehetőséget teremt a fogyasztónak arra, hogy olyan jogi és ténybeli helyzetet érjen el, mintha az adott tisztességtelen feltétel (itt és most csak az árfolyamrésről beszélünk) a szerződéskötés óta nem is létezett volna, azaz annak semmilyen kihatása nem lehet a fogyasztó kötelezettségeire. Márpedig az árfolyamrés (és az egyoldalú módosításból fakadó költségek) kapcsán az ítélet 53. pontja kifejezetten azt közli, hogy a hazai jogszabály (DH2 tv. 37. § (1) bekezdése) ellentétes a 93/13/EGK Irányelvvel:
„53 E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság által adott információkból, úgy tűnik, az következik, hogy az olyan nemzeti törvényi rendelkezés, amilyen az alapügyben szerepel – a jelen ügyben a DH 2 törvény 37. §‑ának (1) bekezdése – azt vonja magával, hogy ha a fogyasztó bármely, az árfolyamrésre vonatkozó vagy egyoldalú kamat‑, illetve költségemelést lehetővé tevő szerződési feltételtől eltérő szerződési feltétel tisztességtelen jellegére hivatkozik, akkor kérnie kell az eljáró bíróságtól, hogy a szerződést a határozathozatalig terjedő időre nyilvánítsa hatályosnak. Így e rendelkezés a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésével ellentétesen megakadályozza, hogy a fogyasztó az érintett tisztességtelen szerződési feltétel alól – adott esetben, ha az említett szerződési feltétel hiányában e szerződés nem teljesíthető, az érintett szerződés teljes egészében történő megsemmisítése útján – mentesüljön.”.
A harmadik csúsztatás viszont már a szerződések érvényben tartásával kapcsolatos. Erre igen pontos választ ad az ítélet 54 és 55. pontja az alábbiak szerint:
„54 Egyebekben pontosítani kell azt is, hogy noha a Bíróság a 2014. április 30‑i Kásler és Káslerné Rábai ítéletében (C‑26/13, EU:C:2014:282, 83. és 84. pont) elismerte, hogy a nemzeti bíróságnak annak érdekében, hogy a szerződést érvényben tartsa, lehetősége van a tisztességtelen szerződési feltételnek a nemzeti jog valamely diszpozitív rendelkezésével való helyettesítésére, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy e lehetőség azon esetekre korlátozódik, amelyekben a teljes szerződés megsemmisítése folytán a fogyasztót különösen káros következmények érhetnék, és ily módon az ez utóbbit büntetné (lásd ebben az értelemben: 2018. augusztus 7‑i Banco Santander és Escobedo Cortés ítélet, C‑96/16 és C‑94/17, EU:C:2018:643, 74. pont; 2018. szeptember 20‑i OTP Bank és OTP Faktoring ítélet, C‑51/17, EU:C:2018:750, 61. pont).
55 Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság által tett megállapításokból kitűnik, hogy a szerződés érvényben tartása az alapügyben ellentétes Dunai Zs. érdekeivel. A jelen ítélet előző pontja szerinti helyettesítésnek ez esetben, úgy tűnik, nincs helye.”.
Az ítélet 52. pontja értelmében az árfolyamkockázat tisztességtelenségének megállapítása esetén nem tűnik jogilag lehetségesnek a szerződés érvényben tartása, hiszen az árfolyamkockázat a deviza nyilvántartású szerződések lényegadó sajátossága, ami meghatározza a szerződés elsődleges tárgyát.
Tehát – ismerve a hazai bíróságok többségi gyakorlatát, miszerint minden hiányt orvosolni próbálnak a szerződések érvényessé nyilvánításával – a szerződések érvényben tartása csak azon kivételes esetekre korlátozódhat, amikor a teljes semmisség különösen káros következményeket róna a fogyasztóra. Márpedig a teljes semmisség esetén a fogyasztónak a jog helyes értelme és alkalmazása alapján jobban kellene járnia, mint az érvényessé nyilvánítással, hisz előbbi esetben szó sem lehetne ügyleti kamatról, pláne felárral növelt báziskamatról (amik kizárólag szerződésen alapulhatnak) és egyéb költségekről (pl. kezelési költség), maximum egyenértéki kamatról (ami a hazai jegybanki alapkamattal egyező mértékű kellene, hogy legyen) az ellenszolgáltatással nem fedezett szolgáltatás tekintetében (azaz, ha a fogyasztó még a folyósított kölcsön tőkeösszegét nem fizette vissza teljes mértékben). Az ítélet tehát a szerződés érvényben tartását kivételes lehetőségként jeleníti meg, azaz ellentétesen a hazai többségi bírósági gyakorlattal.
A Kúria negyedik csúsztatása pedig itt érhető tetten:
„A magyar bíróság arra is rákérdezett, hogy nem ellentétes-e az uniós jogszabályokkal az, ha egy tagállam legfelsőbb bírói szerve minden bíróságra kötelező ún. „polgári jogegységi határozatokkal” irányítja az eljáró bíróságok ítélkezési gyakorlatát.
Az Európai Unió Bírósága szerint a bíróságokra kötelező jogegységi határozat nem ellentétes az uniós joggal, feltéve, hogy az eljáró bíróságnak lehetősége van az uniós jogszabályok teljes érvényesülésének biztosítására, valamint arra, hogy a jogegységi határozatban kifejtettekkel kapcsolatban előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezzen az Európai Unió Bíróságánál. A magyar bíróságok számára mindkét lehetőség nyitva áll, amint azt Európai Unió Bírósága is megállapította ítéletében [62. pont].”.
A többségi bírósági gyakorlat a Kúria által adott – és az uniós jogot félreértelmező – „kötelezően ajánlott és kötelező útmutatások” miatt ritkán meri felvállalni a teljes semmisség megállapítását és jogkövetkezményként a jogalap nélküli gazdagodás alapján történő elszámolást kamatfelár, szerződéses ügyleti kamat és egyéb szerződéses költségek nélkül úgy, ahogy pár sorral fentebb írtuk.
Elvileg valóban lehetőség van hatályossá nyilvánításra (ebben nincs csúsztatás), ami nem a szerződés fenntartását jelenti, hanem a kialakult tényhelyzet elfogadását (a pénzintézet folyósította a kölcsönt, az adós pedig visszafizetett egy bizonyos összeget, ám nincs egyetlen szerződéses rendelkezésem a semmisség miatt) és a jogalap nélküli gazdagodás szerinti elszámolást, azonban ezt nem „merik” így alkalmazni a bíróságok a felsőbb „kötelezően ajánlott és kötelező” iránymutatások miatt.
Az ítélet 61. pontja egy igen érdekes okfejtést közöl a jogegységi határozatok kapcsán, amiben azokat teoretikusan uniós joggal ellentétesnek mondja ki azt feltételezve, hogy azok nem biztosítják a 93/13/EGK Irányelv maradéktalan érvényesülését:
„60 E tényezőkre tekintettel meg kell tehát állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a negyedik és ötödik kérdésével azt kívánja megtudni, hogy Charta 47. cikkének fényében értelmezett 93/13 irányelvvel ellentétes‑e az, hogy valamely tagállam legfelsőbb bírósága az egységes jogértelmezés érdekében ezen irányelv végrehajtásának részletes szabályait illetően kötelező határozatokat hoz.
61 E tekintetben e kérdésekre igenlő választ lehetne adni, egyrészt ha e határozatok nem tennék lehetővé a hatáskörrel rendelkező bíróság számára a 93/13 irányelv szabályai teljes érvényesülésének azáltal történő biztosítását, hogy szükség esetén saját hatáskörben figyelmen kívül hagyja az összes azzal ellentétes – és akár későbbi – nemzeti jogszabályi rendelkezést, beleértve az azzal ellentétes bírósági gyakorlatot is, és nem kell sem kérnie, sem megvárnia azok jogalkotói vagy bármilyen egyéb alkotmányos úton történő előzetes megsemmisítését, másrészt ha akadályba ütközne az a lehetőség, hogy a nemzeti bíróság előzetes döntéshozatal céljából a Bírósághoz forduljon (lásd ebben az értelemben: 2016. április 5‑i PFE ítélet, C‑689/13, EU:C:2016:199, 34., 40. és 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).”.
Pontosan e jogegységi határozatok útján „irányította” a Kúria a bírósági gyakorlatot abba az irányba, hogy az ezer sebből vérző kölcsönszerződéseket tartsák életben az érvényessé nyilvánítás „megkérdőjelezhetetlen” intézménye útján. Az elvi lehetőség valóban megvan a bírónál, hogy kimondja a teljes semmisséget, ám a fellebbviteli bíróságok, pláne a Kúria rendszerint ezt megváltoztatva érvényessé nyilvánít. Tehát gyakorlatilag nincs lehetőség a hivatkozott uniós irányelv és uniós fogyasztóvédelmi alapelvek helyes alkalmazására. Márpedig az unió nem pusztán az elvi, hanem a gyakorlati lehetőség meglétét is elvárja e körben. És nem az számít, hogy elsőfokon nyert az adós (ami igen ritkán lesz jogerős), hanem a jogerős és bizonyos esetekben a Kúria által felülvizsgált döntésben elveszítette-e a pert vagy sem.
Az ítélet 63. és 64. pontjai azonban megismétlik az uniós irányelv elsőbbségét és annak tényleges érvényesülése elvárását a jogegységi határozatokban is:
„63 Egyebekben, amint arra lényegében a főtanácsnok indítványának 113. pontjában rámutatott, a Bíróság a 2018. augusztus 7‑i Banco Santander és Escobedo Cortés ítéletének (C‑96/16 és C‑94/17, EU:C:2018:643) 68. pontjában kimondta, hogy nem lehet kizárni, hogy valamely tagállam legfelsőbb bíróságai a nemzeti jog értelmezésének egységesítésére irányuló szerepkörükben és a jogbiztonság érdekében kidolgozhatnak a 93/13 irányelv tiszteletben tartása mellett bizonyos kritériumokat, amelyek mentén az alsóbb fokú bíróságoknak vizsgálniuk kell a szerződési feltételek tisztességtelen jellegét.
64 A fenti megfontolásokra tekintettel a negyedik és ötödik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a Charta 47. cikkének fényében értelmezett 93/13 irányelvvel nem ellentétes az, hogy valamely tagállam legfelsőbb bírósága az egységes jogértelmezés érdekében ezen irányelv végrehajtásának részletes szabályait illetően kötelező határozatokat hoz, amennyiben azok nem képezik akadályát sem annak, hogy a hatáskörrel rendelkező bíróság az említett irányelvben foglalt szabályok teljes érvényesülését biztosítsa, és a fogyasztó számára az ezen irányelvből fakadó jogainak védelme érdekében hatékony jogorvoslatot nyújtson, sem pedig annak, hogy ezt illetően előzetes döntéshozatal céljából a Bírósághoz forduljon, amit azonban a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.”.
Az előzetes döntéshozatali eljárások kapcsán valóban nincs akadály.
2019. 03. 19.
Dr. Csikász Levente
